- Tudod, van az a pillanat, amikor a pisztoly kattanásának halvány visszhangja végigrobog a testeden, a véredben utazva és végül remegve megáll a szívednél, mint egy eldobott tőr az ajtóban. Nem megy tovább. Nem mehet tovább.

- És? Akkor mi van?- A férfi unottan felhúzta az egyik szemöldökét, egy kegyetlen, koravén gyerek benyomását keltve ezzel. Az ablaknál ülő társa először nem válaszolt. Ahogy a kintről beszűrődő fények körbefonták, mintha magukhoz akarnák húzni, egyszersmind élesen ki is rajzolták a vonásait, melyek leginkább egy felskiccelt Lucifer profilra hasonlítottak. A festő még nem jutott el a kidolgozásig, talán ő maga is megijedt attól, amit alkotott; annak félelmetes, groteszk tökélyétől, és meglehet, rádöbbent, hogy nem a Pokol teszi Lucifert azzá, ami, hanem Lucifer teszi a Poklot azzá, ami.

Sebastian Moran, kilépve a Sátán vázlatából, lassan felemelkedett. Fekete kesztyűs kezében könnyű kis revolvert tartott, olyan hanyag eleganciával, mintha csak egy nyakkendő lógna az ujjai közül, amit éppen megkötni készül. Ránézett a főnökére. Vannak kellemesen üres pillantások és vannak olyanok, amikben ott ragyog az egész univerzum. A mesterlövész pillantása ez utóbbi volt.

- Na, mi az?- Moriarty szája farkasszerű vigyorra húzódott- Csak nem lett a nagy, gonosz labradorból egy szentimentális kis pincsi? Ugass, kutyus! Vagy… ha szeretnéd, a farkad is csóválhatod.

Moran száját mintha egy megvető szisszenés hagyta volna el… de olyan halkan, hogy erősen kétségbe lehetett vonni a létezését. Moriarty- ha hallotta is- nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta.

- Azt kérdezted, mi bajom van. Én csak válaszoltam.

- Már bocs, hogy szólok, de ez a nyálas ömlengés nem igazán nevezhető válasznak. – Moriarty lezser módon zsebre dugta a kezeit, állát pedig azzal a kissé gőgös mozdulattal emelte fel, amit a kékvérű sarjak az anyatejjel szívnak magukba. Moran nem tudott róla, hogy a főnöke nemesi családból származna, de azzal teljes mértékben tisztában volt, hogy van benne valami. Egyfajta úriemberes sárm, hataloméhséggel párosulva, ami ha utat talál a lelkén át a külvilágba és kiül az arcára, a körülötte lévők úgy érzik, hogy meg kell hajolniuk előtte. A mesterlövész azonban már jól megtanulta hogyan álljon ellen ennek a kisugárzásnak.

- Az, hogy te nem fogadod el válasznak, még nem jelenti, hogy nem az- mondta szemtelenül-  Megtanulhatnád már, hogy nem a játékod vagyok, hanem az alkalmazottad. A fegyvered.

- Semmi több? – A másik férfi ügyesen játszott megbántottsággal biggyesztette le az ajkait.

- Nem.

                                                                 ***

- A szappan az a sima felületű, zöld izé, a kis, rácsos tartóban- jegyezte meg Moriarty, miközben hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót, a kabátját pedig ráérősen felakasztotta a fogasra. A fürdőszobába rohanó, cseppet sem fényes kedvű Moran, őszinte dühvel vágott vissza:

- Bassza meg, tudom melyik a szappan!

Moriarty vigyorogva vonta meg a vállát:

- Jó, csak gondoltam szólok. Nem nézem ki belőled, hogy a vízen kívül más tisztálkodásra alkalmas eszközt is ismersz.

A fürdőszobából vízcsobogás, majd fojtott káromkodás hallatszott, amiben nem csak Moriarty anyját, de gyakorlatilag az egész családját csúnyán elátkozta a mesterlövész. A kuncogó szélhámos, miután a sértődöttség leghalványabb jeleit sem fedezte fel magában, könnyed léptekkel a fürdőszoba tágra nyitott ajtajához sétált és cinikusan mosolyogva dőlt az ajtófélfának. Minden egyes porcikája határozottságot és bosszantó fölényességet sugárzott, de valami mégis más volt benne, mint szokott. Talán a szájának halvány vonala remegett meg, ahogy végigmérte a vértől csatakos Morant?

Ahogy hosszan elidőzött a piros folyadékkal átitatott, korábban fehér textildarabon, amin kéjesen nyújtóztak el a gyűrődések, mintha éppen most ébredtek volna fel. A szemei összeszűkültek, amikor felfedezte, hogy a férfi fekete hajába is ragadt pár kósza vércsepp.

A szappanos, véres víz furcsa mód idillien csillant meg a tükörben.

- Na jó, mégis mi volt ez, kutyus?- kérdezte Moriarty, hangjában egy árnyalatnyi bizonytalansággal.

Moran lefröcskölte vízzel az arcát, majd egy puha törölközőbe temette, hogy nyerjen egy kis időt. Mert nem tudta mi történt. Illetve azt tudta, csak azt nem, hogy miért reagált rá úgy, ahogy. Az ügyfél remegő kézzel adta át a táskát a főnöknek, eddig oké. Ő kicsit távolabbról, teljes készenlétben figyelte az üzletet, ez is stimmel.

A probléma az ez utáni részekkel van. Azzal, ahogy a korábban pipogyának ítélt ügyfél egy revolvert kapott elő a zsebéből, ő, Moran pedig meghúzta a ravaszt. Elvégre egy testőrnek ez a feladata. Csakhogy elhibázta; a férfi nem halt meg, pusztán lebénult. A revolver hangos koppanással zuhant a földre, az ügyfél pedig rémülten kimeredő szemekkel bámult arrafelé, ahonnan a lövés jött.

Moran először meglepődött: elhibázta volna? Ő? Most aztán se vége, se hossza nem lesz a gúnyolódásoknak, a főnök rajta fogja köszörülni a nyelvét, ki tudja meddig.

De aztán rájött. Nem pillanatnyi ügyetlenségről volt szó; el akarta hibázni. Mielőtt tudatosodhatott volna benne, hogy mit tesz, kimért lépésekkel előjött a búvóhelyéről, megállt a kimeredt szemű ügyfél előtt és rezzenéstelen arccal szétverte a fejét a puskatussal. Hogy miért tette? Fogalma sem volt róla.

- Öhm… részeg voltam- motyogta, visszaakasztva a törölközőt a helyére.

Moriarty gúnyos hitetlenséggel pillantott rá:

- Az elmúlt huszonnégy órában végig veled voltam. Egy kortyot se ittál.

Moran pléhpofával nézett vissza a főnökére:

- Nem hallottad még, hogy az ember egy korty sörtől is seggrészeg lehet, ha az agyában berúg?

- Csak teát vedeltél.

- Lényegtelen.

                                                                       ***

Másfél hónappal később egy aktatáskányi pénz felett ültek, unottan szemlélgetve a gumikkal átkötött kötegeket.

- Töltények kellenek- jegyezte meg Moran.

Moriarty megvonta a vállát és a markába nyomott egy köteget. Neki aztán mindegy volt mi történik a pénzzel, nem azért csinálta. Sosem azért. Félresöpört egy tincset a füle mögé:

- Mi is volt, amit a múltkor mondtál?

- Micsoda?- A mesterlövész megpróbált ártatlanul nézni. Nem sikerült neki.

- Tudod. Az a szíves, töltényes, pisztolykattanásos baromság.

- Bármennyire is kedves vagy, nem csábulok el és nem mondom el még egyszer. Úgyse értenéd.

- Miért nem?

- Mert egy felelőtlen gyerek nem próbálja megérteni a bogarakat, amiket eltapos- Moran felpillantott- Csak a tisztánlátás kedvéért: te vagy a gyerek, én meg a bogár.

Moriarty sértődötten szipogott egyet:

- Mindig kitéptem a bogarak szárnyát, aztán megettem a kis mocskokat.

- Bíztató.

                                                           ***

Moran lassú, gyakorlott mozdulatokkal szedte apró darabokra a fegyverét, hogy aztán újra összeállíthassa őket. Várta, hogy felkeljen a Nap. Az ágyban, nem messze tőle Moriarty aludt, meglepően mélyen.

A mesterlövész egy pillanatra eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha odanyomná a fegyver csövét a férfi halántékához és véget vetne ennek a macska-egér játszmának? De jóformán azonnal elvetette ezt az ötletet: a főnöke csak lustán felnyitná a szemeit, rápillantana a kiloccsantott agyvelejére, alaposan végigmérné őt, majd kuncogva visszaaludna, úgy, ahogy van, egy golyóval a fejében.

A gondolat mosolyt csalt az éber férfi arcára, ami azonban nem maradt ott sokáig.

- Holnap lesz. Holnap találkozol azzal a detektívvel. – Nem akarta, de a vonásait a rövid pórázra fogott aggódás rendezte át- Csak el ne szúrd.

Az ágyból álomittas hang válaszolt:

- Fogd már be, aludni akarok.

                                                             ***

Vajon, ha leugrana, láthatná még egyszer a mesterlövészt? Összekapcsolódhatna a tekintetük, ki tudnák olvasni egymás szeméből a kimondhatatlant? Aligha. A lesben álló férfi valószínűleg csak egy zuhanó fekete tömeget látna, talán felismerné.

Talán kiáltana valamit. Talán meghúzná a ravaszt. Talán csak megvonná a vállát.

Nem, egy olyan szélhámos, mint ő nem fog itt ugrabugrálni, hogy integethessen a kutyájának… a játékának… a barátjának… vagy akárki is legyen. Most is ott vár az egyik ablakban, talán éppen rá gondol.

Talán nem.

Ahogy a fekete pisztolyt a szájába rántja, hirtelen megdöbbentő élénkséggel tudja felidézni a férfi szavait, amik akkor annyira untatták: ”Tudod, van az a pillanat, amikor a pisztoly kattanásának halvány visszhangja végigrobog a testeden, a véredben utazva és végül remegve megáll a szívednél, mint egy eldobott tőr az ajtóban. Nem megy tovább. Nem mehet tovább.”

Utolsó ajándék? Átok? Akárhogy is, végre megérti, hisz a pisztoly kattanása végig fog rohanni a testén, egyetlen pillanat alatt…

„ Hé, Moran! Én voltam az a pisztolykattanás, ami nem állt meg a szívednél, hanem továbbment. Ehhez mit szólsz?”

Elmosolyodik és meghúzza a ravaszt. A gyerek, aki megette a bogarakat.